Azt írja a kedves Matúz Éva a blogjában, hogy "mióta kitaszítást nyertem a Tenegen tanfolyam falai közül..."! Először elképedtem, aztán rájöttem, én is itt állok egy jó adat hiányérzettel. Pedig a vége felé úgy éreztem, hogy belerokkanok a "hátrahagyott alkotások" feldolgozásába, és örülni fogok a konferencia utáni csendnek. Hát, nem ez történt. Az öt hónapra tervezett kísérletből egy év lett, és nem mondhatnám, hogy elégedetlennek kellene lennem, lennünk. A konferencián nagyon-nagyon fáradt voltam, ráadásul nem volt fűtés a koleszban, jól megfáztunk, az élmények mellé egy tüdőgyulladást is sikerült hazahoznom. Micsoda rohanás volt a két nap! Ahogy az szokott lenni a konferenciákon: nem tudtunk eleget beszélgetni, messze nem így képzeltem a bizonyítványok átadását, sokkal többet szerettem volna élőben megtudni Rólatok. És persze az sem sikerült, amire készültem: kigyűjtöttem a belső blogok írásait kb. 250 oldalban, szerettem volna elolvasni azokat amiket a tanfolyam közben nem sikerült, és a konferencián reflektálni.
Tudjátok, mi az érdekes? Amikor a pályázatot írtuk, olyan világosan láttam, hogy mit szeretnénk csinálni, és most, hogy közeledünk a végéhez, meg kellene írni a beszámolókat, itt ülök bambán, és fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne szép tudálékosan "összegezni" a történetet. Nagyon hamisan cseng számomra, hogy "a Tenegen egy
tanfolyam volt". A tanfolyamon vannak tanárok és résztvevők. Valójában erről itt szó sem volt. Igaz, hogy előzetesen mi itt Gödöllőn tényleg egy tanfolyamot terveztünk, összeállítottunk sok-sok anyagot, meg próbáltuk kitalálni, hogy mi hogyan is lesz, de végülis szép lassan átvettétek az irányítást. Mi írtunk egy-két oldalnyi leckét, Ti írtatok hozzá száz oldalnyi blogbejegyzést, és mondtatok annyi okosságot, amire még mindig visszajárhatunk csemegézni... Szeretném remélni, hogy a Tenegen tényleg nem egy tanfolyam volt, amit a bizonyítványok átadásával le lehet zárni. Meg most sem fogom...
Egy valami most eszembe jutott még, miután meglátogattam Matúz Éva blogját, és onnan tovább Kulcsi blogjába, elolvasni Rogers pontjait a tanításról. Tudjátok, hogy nem csak az iskolákat, de az ilyen útszéli "felnőttképzőket" is agyon gyötrik a különböző ISO (mizó) minőségirányítási rendszerekkel. 2001-ben csináltunk először ilyet, és akkor még komolyan vettem, próbáltam utána olvasni ennek az egész históriának. Az elemzések egyik fő kérdése az volt, hogy az oktatásban egyáltalán mit értsünk "termék"-en, hiszen az eredetileg a gyártó és szolgáltató cégekre kidolgozott ISO rendszerekben ez volt a központi fogalom. Voltak olyan elképzelések, hogy az oktatás terméke a végzettséggel kibocsátott tanuló, vagy a kétféle tudásszint (amivel bejött és amivel elmegy) közötti különbség. Ez ugye csak vicc lehet. Na és akkor olvastam valahol (?) egy igencsak jó gondolatot: az oktatásban a termék az iskolában eltöltött időszak, ahogyan azt a diák (és a tanár) azt megélik. Ezzel én nagyon egyet tudtam érteni, és talán most is alkalmazhatnám. Érdekes, ugye? Nem nézzük a végeredményt, lett bizonyítvány, vagy nem lett, tanultál valamit vagy sem. A kérdés az, hogy hogyan élted meg az együtt töltött egy évet? Ha jól belegondolok, ebben tényleg minden benne van!
